Mostanában egyre többször jutnak eszembe a nyereményjátékokkal kapcsolatos gyerekkori emlékeim: édesanyámmal tucatjával öntögettük át a kólás üvegekbe a Coccolino öblítőt, hogy a flakonon található pontokat kivághassuk az áhított Maciért, órákat álltunk sorban a főtéren a Coca-Cola poharakért, sőt, én nyalogattam le a vajat a Ráma-csomagolásokról, hogy receptfüzetet nyerjek nagymamámnak születésnapjára.
Nyereményjátékok lebonyolítójaként ma tucatjával „találkozom” olyan emberekkel, akik hasonló lelkesedéssel fogadják a promóciókat: nem sajnálva az időt és az energiát utánajárnak, informálódnak, regisztrálnak, kérdeznek, klikkelnek, keresnek, boltról boltra járnak, csereberélnek, blokkot őriznek, pontokat gyűjtenek, postáznak, telefonálnak, sms-eznek stb., csak hogy magukénak tudjanak egy ajándékot vagy az esélyt a nyereményre.
A nyerteseknek mindig felteszem a kérdést, hogy miért játszanak, mi motiválja őket. A válasz sokszínű: a játék kedvéért, az izgalomért, az elfoglaltságért, a nyereményért, a megélhetésért. Igen, vannak, akik ezt hivatásszerűen űzik. Nyereményjáték-gyűjtőoldalakat böngésznek egész nap, blokkokat, vonalkódokat cserélnek másokkal, kizárólag promóciós termékeket vásárolnak, eldobott blokkokat gyűjtenek az áruházak parkolójában, pénztárcájuk gyűjtőfüzetekkel van tele, készpénz helyett kuponnal fizetnek. Nyilvánvaló, hogy náluk nem a márkához való ragaszkodás generálja a játékszenvedélyt. Fordítva viszont mindenképpen igaz az állítás. A promóciók szenvedélyes játékosai csak azokat a márkákat vásárolják, akiknél nyerhetnek is. Nem is tehetnek mást. Ez a hivatásuk.
