A minap rám hárult az esti bevásárlás feladata, így munkából hazafelé menet – részint a két órán át ingyenes parkolás, részint a kívánt termékválaszték okán – az utamba eső hipermarketet választottam a tervezett beszerzés színhelyéül. Nem kellett sok dolgot vásárolnom, és igazából nem is volt kedvem sok időt eltölteni az üzletben, így egy, a bejárathoz közeli parkolóhely szerencsés elfoglalása után határozottan indultam el a fejemben lévő bevásárló lista összeválogatás céljából (mivel nem volt nálam megfelelő pénzérme, így sima kosarat ragadtam magamhoz, előre örülve annak, hogy így jogosult leszek a gyorskasszánál fizetni). A vásárlótérben válogatással eltöltött szűk 5 perc során két dolog tűnt fel, rengetegen vannak – ez egyébként már a máskor üresen kongó, most zsúfolt parkoló tér esetében is feltűnt, minden kassza (a pontos számot nem tudom, mondjuk 20) üzemel, és feltűnően sokszor mondják be a hangosbemondón, hogy a főpénztáros kolléga ehhez és ehhez a kasszához fáradjon. Gondoltam is magamban, hogy biztosan valami akciós terméket rosszul áraztak be, így állandóan javítani kell az árcédulán lévő árat, vagy elromlott a zöldséget lemérő szerkezet így vissza kell küldeni leméretni a paradicsomot, esetleg éppen a kártyás fizetés termináljai rosszak. Ekkor még természetesen nem fogtam gyanút. Aztán valami promóciót mondtak be, amivel nem foglalkoztam (később majd kiderül, hogy ez hiba volt), gyorsan összeszedtem a kívánt 4-5 árucikket, és megindultam alkalmas kasszát keresni. Nagy örömömre az első megközelített kassza tökéletesnek tűnt, egy fiatal anyuka gyermekével vásárolt tolerálható mennyiségű árucikket, más nem várakozott, így határozott mozdulattal és nagy elégedettséggel kipakoltam a szalagra a dolgaimat. A hölgy termékei elfogytak, a kasszás kimondta a végösszeget, 10 516 Ft. A kaland ekkor kezdődött…
A pénztáros hölgy tájékoztatásából gyorsan kiderült, hogy promóció van. Aki aznap 10 000 Ft felett vásárol, 2 000 Ft-os étkezési utalványt kap. Hűazannyát, ez már igen, tisztességes ajánlat. Azonnal elkezdtem összeadni a termékeimet, de gyorsan konstatáltam, hogy itt én bizony nem fogok promócióban részt venni, mert ez bizony elmarad a kért összegtől, talán még visszaugrok ezért-azért, de az mégsem járja, hogy megvárassam mögöttem sorakozó embertársaimat, meg nyílván már időm sem lenne visszaérni, hiszen az előttem vásárló éppen fizetni készül. Morfondírozásomból aztán a pénztáros lényegre törő tájékoztatása ébresztett fel. A promóció úgy működik, hogy akkor ő most hívta a főpénztárost, aki majd hozza az utalványt, a vevő aláír, fizet, átveszi az utalványt, távozik. Realitásérzékemnek és az elmúlt 7 perc eseményeinek köszönhetően összeállt a kép, és egy világként omlott össze bennem a jól felépített terv az áhított gyorskasszával, a kevés árucikket vásárló ügyféllel, gyors hazatéréssel. Ekkor már éreztem, hogy itt bizony várni kell majd. További öt perc után (összesen már tizenkét percnél járunk) beszédbe elegyedtem a pénztárossal, hogy biztosan jó mechanizmus-e egy vásárlásösztönző promóciónál az, hogy egy ember hordja az ajándékot az összes kasszához, így indokolatlanul várakoztatják a többi vásárlót (nyílván az éppen utalványra várakozó delikvens nagy elégedettséggel és óriási türelemmel várta sorsa beteljesülését, nem frusztrálta a helyzet). A pénztáros újra telefonált, immár másodszor halhattam a hívó szót: „Megkérem a főpénztáros kollégát, hogy fáradjon a tizenötös kasszához…!” A további várakozás során, miközben a pénztáros egyre frusztráltabb lett és reménytelenül kért elnézést félpercenként a várakozó delikvenstől, majd rosszalló tekintetem láttán tőlem is, a következő gondolatok cikáztak a fejemben:
1. Volt-e bármilyen kapacitás vizsgálat vagy logisztikai tervezet az előtt, hogy az illetékes vezető döntése alapján egy ember rohangál az összes pénztár között és próbálja meg kiosztani az utalványt a szerencsés és arra érdemes vásárlók között?
2. Miért nem lehet ezt a pénztárosra bízni? Ha nem lehet, miért nem bízzuk a vásárlóra, nyílván a blokkal szívesen elfárad a vevőszolgálathoz, vagy egy alaposabb rákészülés esetében a pénztárokkal szemben felállított mondjuk 4-5 hoszteszpult egyikéhez (ahol egyébként szívesen meg is adja nevét címét, hogy aztán küldhessenek neki akciós újságot).
3. Hogyan lehet az, hogy én, aki rendszeresen ott vásárlok nem tudok az akcióról, és még az eladáshelyen sem tudatosul bennem az, hogy most aztán itt az ideje a pénzköltésnek, és még két árucikket dobjak a kosárba, hogy ne maradjak le a fix ajándékról.
4. Egy egyébként igen nagyvonalú promóciós ajándék esetében (gyakorlatilag tízezer forintonként kettő visszajár) mi marad meg a vásárlóban? Aki önhibáján kívül, vagy tudatosan elérte a kitűzött összeget, biztosan örül-e az utalványnak, vagy a várakozás során odáig jut, hogy inkább köszöni, nem kéri.
5. Miért kell azt a vásárlót büntetni, aki az utalványra váró delikvens miatt vár arra, hogy fizethessen?
6. Tízezer forint tényleg olyan nagy összeg egy hipermarketben, hogy nem számítanak arra, hogy tömeges igényeket kell majd kiszolgálniuk nyilvánvalóan meg nem tervezett kapacitásokkal?
7. A közel tíz perces várakozásom során percenként legalább két alkalommal kérték a főpénztárost egy-egy kasszához, a harmadik kassza száma után honnan tudja, hogy kell mennie? Amikor hozzánk ért, látszólag el volt veszve, és a pénztáros integetésének köszönhetően jött egyáltalán oda (ekkorra egyébként már kétszer hívták a mi kasszánkhoz, és legalább ötször egyéb kasszákhoz).
A történet vége felé (valahol a 10-ik percben járunk a pénztáros első hívása után) egyébként felajánlottam az utalványra várakozó hölgynek, hogy adok neki kétezer forintot, és az utalványát majd én átveszem és beváltom, de a pénztáros határozottan ellenezte a tranzakciót. Majd később azt is felajánlottam, hogy adok neki kétezer forintot, csak hadd fizessek már és menjünk, de erre végül nem került sor, mert megérkezett A Főpénztáros, ellenőrzött, dokumentált, kupont átadott, majd sietve és kétségbeesve távozott. Természetesen végül jól számoltam fejben, nem értem el a kitűzött limitet, így utalvány nélkül, a pénztáros sűrű elnézés kérései közepette távoztam azzal az elégedettséggel, hogy én bizony nem tartottam fel senkit. A parkoló felé tartva még felcsendült az örökzöld sláger: „Megkérem a főpénztáros kollégát, fáradjon az ötös kasszához”. Ekkor már csak arra tudtam gondolni, hogy valaki hamarosan átéli az este legnagyobb kalandját…
