A postagalamb, mint a célzott üzenetek küldésének egyik legősibb „eszköze” a Direktmarketing Szövetség jelképe. Gyerekkoromban sokáig csodálkoztam, hogyan lehet az, hogy egy galamb megtalálja a címzettet. Amikor – talán egy dokumentumfilmből – fény derült arra, hogy a postagalamb tulajdonképpen nem a címzettet találja meg, hanem szimplán hazatalál, kicsit csalódott lettem. Ám, ha jobban belegondol az ember, a postagalambok tudománya így is egészen fantasztikus. Hogyan képesek a világ bármely pontjáról hazatalálni, anélkül, hogy látták volna az odavezető utat? Sőt, mint kiderült számomra, már nem is csak a hazatalálásra képesek. Vajon mi lehet a galambok motivációja a hazatérésre? Az étel biztosan nem, hiszen milliónyi galambtársuk lakik jól a köztereken, például az ősz hajú nénik szatyrából előkerülő kenyérmorzsákkal…
A postagalamb külön faj, és valószínűleg a szirti galambtól származik, amely középhegységekben, partok mentén él. A galambtartás története egészen az ókorig nyúlik vissza, hiszen már Perzsiában, Görögországban és Egyiptomban is foglalkoztak galambtartással, bár ekkor még főleg fogyasztásra szánták. Az ókori rómaiak és görögök azonban a galambokat már hírvivőként is használták. A postagalambtartás 1815 és 1825 között Belgiumban alakult ki, amikor olyan gyors röptű galambokat kezdtek tenyészteni, amelyek könnyen visszatalálnak a dúcukba. A galambász hobbi később egész Európában ismertté vált. A postagalambok az üzeneteket korábban egy irányba vitték, az otthonukba, előtte el kellett szállítani őket a távolabbi helyekre. Később azonban táplálékuk egyik, otthonuk másik helyre helyezésével kiképezték őket az oda-vissza szállításra akár naponta kétszer is. Ezzel a postagalambok akár 160 km-es utat is meg tudnak tenni.
Azonban, mielőtt a galamb ilyen repülésen részt vehet, tanítani kell. A galambokat egészen fiatal koruktól kezdve szigorú edzésprogramban oktatják. Ugyanúgy ügyelni kell a speciális táplálkozásra, az edzésadagok emelésére, és a megfelelő versenyzők kiválasztására, mint bármilyen emberi sportágnál. A postagalambtartók saját maguk is edzhetik kedvenceiket, de az egyesületek külön trénereket alkalmaznak arra, hogy a tagjaik galambjait profi módon edzzék, röptessék. A repülési szezon április közepétől szeptember végig tart, ezalatt a postagalambászok speciális, szervezett repüléseken vesznek részt galambjaikkal. Nagy nemzetközi versenyeket is rendeznek, ahol 58 ország postagalambászai vesznek részt rendszeresen.
A versenyek eredményességét az is befolyásolja, hogy mennyire motiváltak az egyes galambok a hazatérésben. A „természetes” módszer esetén a fészekbe való visszatérés és a fiókák nevelése jelenti a motivácót. Így mindkét nem tagjait versenyre lehet küldeni.
Az ún. „özvegyekkel” való versenyzés során a hímet és a tojót az edzés és a verseny idejére elválasztják egymástól. Időről-időre találkozhatnak, de csak oly módon, hogy ne szaporodhassanak. A pár egyik tagja, általában a tojó, a verseny idején otthon marad. Elsősorban a rövid- és a középtávú versenyeknél hasznosítható a versenyzők erősebb törekvése, hogy a párjukkal újra találkozhassanak. A versenyző motivációja tovább fokozható, ha féltékenységi helyzetet szervez a tenyésztő. Nyugat-Európában ez a legelterjedtebb versenyzési mód, de Magyarországon is egyre gyakrabban alkalmazzák.
Ki gondolná, hogy nem valamiféle természeti csoda, hanem ilyen alapos, kitartó és módszeres munka van a kedvesnek tűnő sport kulisszái mögött, sőt, hogy a teljesítményfokozás érdekében doppingszerként még komoly galambcsaládi drámákat is gerjesztenek a szőrös szívű sportemberek!
