Osztyapenkó százados fehér zászlót magasba emelő karjának látványa az M1-M7 bevezető szakaszán a budapestieknek évtizedekig összefonódott a hazaérkezéssel, a vidékieknek meg a rettegés kezdetével, hogy a székesfőváros zsúfolt útjain kell ezután továbbhaladniuk. Persze magamat is beleértve nagyon kevesen tudták, hogy ki is volt az említett úr, és mit is tett a „felszabaduló” Budapest érdekében azon túl, hogy hősi halált halt. No, akkor a hiányos történelmi ismeretekkel rendelkezőknek, íme: Ilija Osztyapenkó a Szovjet Hadsereg századosa 1944 decemberében azt a megbízást kapta Malinovszkij marsalltól, hogy a német hadsereg vezetéséhez juttasson el egy ultimátumot, amiben a náci sereg vezetőit megadásra szólították fel. Osztyapenkó eljutott a főparancsnokig, és átadta neki az üzentet. Pfeffer-Wildenbruch tábornok azonban Hitlertől azt a parancsot kapta, hogy Budapestet az utolsó emberéig védje! 1944. december 29-én Osztypenkó fehér zászlót tartva indult visszafele, azonban a zászlót figyelmen kívül hagyva mesterlövészek agyonlőtték (forrás: http://keve.info/2010/11/08/1006/).
Aztán a legendás Osztyapenkó szobor valamikor a rendszerváltás zűrzavaros éveiben, a távozó orosz katonákkal együtt egy baljós szeptemberi napon a neki küldött teherautó platójáról örökre búcsút intett a helynek, ahol a szovjet propaganda kijelölte a névadó hősi halálát. Ezzel sokak viszonyítási pontja – ott, az Osztyapenkónál – neveződött át, vált nem egyértelművé, vagy maradt ugyanaz, csak már a szobor nélkül. A mai közterület-átnevezős időszakban nem valószínű, hogy egy gyors parlamenti döntés alapján bárki visszahozza ezt a régi nevet, neadjisten, a szoborral együtt, hogy újra mindenki tudja, hol van az „osztyapenkónál”. A történelem útvesztőiben Osztyapenkó hírének lassan-lassan múlnia kell.
Gondoltuk mindezt egészen addig, míg egy szép nap reggelén meg nem nyílt a valaha volt szoborral egy magasságban, a városba vezető oldalon, közvetlenül a buszmegállók tőszomszédságában az Osztyapenkó látványpékség. A sajátos névválasztás biztosan nem a véletlen műve, nem egy, a történelemért rajongó pék döntése, sokkal inkább a múlt marketingkommunikációs jelenértékben számított aktuális üzenete, sajátos reklámértékkel. Ma azok, akik az Osztyapenkó látványpékségben veszik meg reggeli kiflijüket, kiló kenyerüket, vélhetően ritkán gondolnak a hős századosra, viszont mi sem egyértelműbb számukra, mint az, hogy az Osztyapenkónál egy róla elnevezett üzletből vásárolhatnak. Így őrzi meg a történelem az ikonikus szereplőket, és állít méltó mementót nekik, ha nem is az iskolában oktatott tananyag, hanem a marketingkommunikáció kérlelhetetlen történelemformálása okán. Abban, mondjuk, nem vagyok biztos, hogy a pékség is több mint 40 évig áll és fogadja büszkén majd a vásárlókat, de innen hosszú életet és sikeres működést kívánok nekik. Ha pedig valakinek Gazdagrét, Madárhegy, Őrmező vagy éppen Sasad környékén akad dolga, nyugodtan használhatja újra a réges-régen bevett formulát: „találkozzunk az Osztyapenkónál!”. Meg fogják találni, ahogyan éppen a kiflijét, vagy lekváros buktáját majszolja a pékség előtt.
