Rendre felkapja a média a hírt, hogy méregdrága luxusautók várják trehány gazdájuk által hátrahagyva sorsuk jobbra fordulását repülőtereken, áruházi parkolókban, vagy csak simán az utcán. Ilyenkor az ember fia a szívéhez kap, és értetlenkedve csodálkozik azon, hogyan tud megfeledkezni valaki egy több millió forint értékű vagyontárgyról. Főleg akkor, ha az nem is egy hagyományos autó, hanem valami különleges darab, mint például a linkelt cikkben szereplő Enzo Ferrari, amiből egyébként összesen 399 darabot gyártottak. Plusz az utolsó 400-as sorozatszámút egyenesen II. János Pál pápának, aki aztán inkább elárverezte azt jótékony célokra, mintsem hangos motortúráztatással száguldott volna vele a Vatikán néptelen utcáin. A rossz nyelvek szerint rendelni is csak úgy lehetett, ha a leendő tulajdonos bizonyította az elkötelezettségét a Ferrari, mint márka iránt, például korábban is vett már Ferrarit, így érdemei elismerése mellett leszurkolhatta érte anno a közel 150 millió forintos vételárat. Értékesítési stratégiának nem volt rossz. Aztán hamar kiderül, hogy nem a feledékenység, hanem valami egyéb kényszer, például adósságok, hatósági felelősségre vonás, vagy egyéb, az adott országból menekülésre késztető ok miatt hagyták tulajdonosaik hátra vagyontárgyaikat talán örökre, amit aztán az állam kisajátít, és persze elárverez egy adott időintervallum után.
Ezért is kaptam fel a fejemet arra a hírre, amikor valaki nemes egyszerűséggel megfeledkezett közel 100 000 dollár értékű hajójáról, azt egy norvég határ menti déli falucska apró kikötőjében hagyva. Rögtön arra gondoltam, hogy már nincsen az élők sorában, vagy itt is valami hasonló balszerencse késztette a tulajdonost értékes vagyontárgya hátrahagyására, azonban itt valami más történt. A jómódúnak mondott hajótulajdonos tényleg egyszerűen megfeledkezett dédelgetett kedvencéről. A cikk szerint egyszerűen azt hitte, hogy már évekkel korábban eladta azt. Hogyan lett meg a tulajdonos, és miért érdekes mindez nekünk? Most következik.
Adott Stromstad kikötője, ahol áll egy ilyen luxusjacht. Nyilván több hasonló is állt ott, talán kisebbek, vagy nem ilyen drágák, ezért aztán nem keltett feltűnést. Aztán amikor lejárt a kikötői díj kerete, amit a kikötőbe látogató tulaj anno előre kifizetett (legyen egy hét, vagy egy hónap), a helyiek gondolták, hogy biztosan dolga akadt, majd jön, fizet, aztán viszi a hajót. Nem jött senki. A számla csak nőtt, a hajó meg ott ringatózott békésen a kikötőben. Aztán eltelt egy év, még mindig nem jelentkezett senki, a hajó érintetlenül és békésen pihent kikötőhelyén. Nyugodt emberek a norvégok, meg Norvégia messze is van azoktól az országoktól, ahol néhány hét után lába kél ennek-annak, ha valaki nem vigyáz a tulajdonára, így vártak még egy évet. A hajót nem kereste fel senki.
Mivel épeszű ember nem hagyja hátra értékes vagyontárgyát, norvég barátaink már a legrosszabbra gondoltak. Értesítették a rendőrséget, akik higgadtan kivonultak és felmentek a hajó tatjára. Ez egyébként a várakozás két éve alatt senkinek nem jutott eszébe. Találtak is valamilyen papírokat, ami alapján joggal feltételezték, hogy a tulajdonos egy norvég állampolgár, de kilétére sajnos nem derült fény. Hogy a hajókon lévő testszám alapján ez miért nem volt kideríthető, nem tudom. Ezek után a lelkes rendőrök nem a világ számos táján szokásos procedúrát követve kiemelték a hajót, azt elszállították valami hatósági parkolóba, aztán a norvég törvények alapján (ha van ilyen) elárverezték és a bevételt mondjuk, a tengerész árvák megsegítésére fordították. Feltettek egy posztot a rendőrségi facebook oldalra, amit aztán felkapott a norvég social- és hagyományos média, és erre felfigyelt a tulaj is. Aztán jelentkezett a hajóért, a rövid cikk szerint a hajó is kiváló állapotban volt a kétéves pihenő ellenére, az egyetlen kérdés, hogy a tetemes elmaradt kikötői díjat hogyan fizeti ki a tulajdonos, de ez legyen az ő gondja. A történetnek vége, mindenki boldog.
Mi a tanulság számunkra? A norvégok nagyon türelmesek, hiszen évekig vártak arra, hogy valaki jelentkezzen, nem követelték senkin a pénzüket és kiáltottak végrehajtásért. A norvégok nagyon becsületesek, mert két év alatt senkinek nem jutott eszébe még csak a hajóra lépni sem, nemhogy arról ezt-azt elvinni, vagy a hajóra pattanni és boldogan használni azzal a felszólamlással, hogy úgysem kell senkinek sem. A norvég rendőrség sem csak rutinból teszi a dolgát, hanem meg alkarja oldani a problémát. Na igen, Norvégia egy boldog ország, boldog emberekkel, boldog rendőrökkel. Mégsem ezt szeretném levonni a cikk tanulságképpen.
Emlékszünk még a megoldásra? A rendőrök felrakták Facebookra a hajót, és hogy tulajt keresnek. A közösség meg megtalálta. Ez a nagy dolog ebben a hírben, hiszen ehhez kell egy olyan facebook oldal, amit a rendőrség hivatalból üzemeltet, és amit egyébként nem csak a testület tagjai néznek, hanem az állampolgárok is. Meg a média is. Kell hozzá olyan tágabb értelemben vett közösség, akinek fontos, hogy egy ilyen hajónak meglegyen a gazdája, és nem fanyalogó kommentekben sajnálkoznak azon, hogy valakinek milyen „óriási” problémái vannak. És persze kell hozzá egy hóbortos tulaj, aki végül boldogan magára ismer. Lenne mit tanulnunk tőlünk. Hát igen, Norvégia egy boldog ország!
Forrás: CNN
