Cikksorozatom előző részét azzal a kérdéssel zártam, hol tartunk ma kapitalizmus terén Hayek és Friedman elképzeléseihez képest? Nyilvánvalóan beigazolódott, hogy ami papíron akár jól is kinézhet, az a valóságban sosem lesz olyan szexi.
Az első jel, ami egyértelműen megmutatta, hogy a neoliberalizmus nem vezet jó irányba, legalábbis a többség számára, az a 2008-as világgazdasági válság volt. A társadalmi egyenlőtlenség és a kapitalizmus mindig is kéz a kézben jártak, ezt már tudjuk. Viszont a 2008-as események addig soha nem látott módon mélyítették el a különbségeket, elsősorban az USA-ban. Nem mennék bele, hogyan alakult ki a válság és mi történt utána, mivel született már elég anyag a témában, aki szeretne, utánanézhet részleteiben.
Ami a lényeg, hogy a válság után a gazdasági elitnek, hála az állam által biztosított védőhálóknak, sikerült ép bőrrel megúszni a történteket. Sőt nemcsak az történt, hogy gyakorlatilag komolyabb veszteségek nélkül kászálódtak ki belőle, de valahogy nyereségeket is sikerült elkönyvelniük. Azóta pedig folyamatosan egyre nagyobb vagyonokat halmoznak fel, egyre jobban tágítva a különbséget az elit és mindenki más között, akik közül sokan hatalmas veszteségeket szenvedtek el. Az elmúlt évtizedekben felkapaszkodott középrétegből rengetegen szakadtak le és veszítették el gyakorlatilag mindenüket.
A piac van értünk? Vagy fordítva?
Itt szokott jönni az egyik kedvenc érvem, hogy de hát senki nem kötelezett senkit arra, hogy eladósítsák magukat, meg óriás házat vegyenek, vagy autókat lízingeljenek. Valóban nem. Csakhogy emlékezzünk vissza a cikk előző 3 részére. Miről is szólt a kapitalizmus az elmúlt évszázadokban? A termelés és a profit folyamatos növekedéséről. És hogyan lehet egyre több profitot termelni? Hát úgy, ha folyamatosan nő a vásárlóerő is.
Gyakorlatilag több generáció nőtt fel olyan mentalitásban, ami a fogyasztásra épült. És most mégis azt várnánk, hogy minden egyes ember ennek a belé sulykolt elvárásnak szembemenve hozzon megalapozott pénzügyi döntéseket úgy, hogy még a pénzügyi szakemberek nagy része sem látta jönni a válságot?
Ha nincs állami segítség, akkor a nagyvállalatok közül is jóval többen csődöltek volna be, nemcsak az ominózus Lehman Brothers. De az állam azt az utat választotta, hogy a nagyvállalatokat segíti az állampolgárai helyett. Persze lehet erre is azt mondani, hogy de hát csak azért, mert ha becsődölnek a nagy cégek, akkor még több ember veszti el a munkáját, még jobban elhúzódhat a válság stb. Lehet. De az, hogy az egyiknek segítünk, nem zárja ki azt, hogy segítsünk a másiknak is. Arról nem is beszélve, hogy soha semmilyen felelősségre vonás nem történt a válság kapcsán, pedig milliók élete ment tönkre azért, hogy néhányan nagyon sokat keressenek, nem is teljesen legális módokon.
Ez számomra egyetlenegy dolgot mond: innentől a legnaivabbak sem mondhatják, hogy a piac értünk van. Azért, hogy nőjön az életszínvonal és vele együtt minden, ami emberi és társadalmi szempontból fontos lenne. Pont fordított a helyzet: egész egyszerűen a piac túlnőtt rajtunk, és már jó ideje mi, emberek vagyunk azért, hogy működjön. Illetve egészen pontosan azért, hogy a gazdasági elitnek még több vagyona és ezzel együtt hatalma legyen.
Megosztott kapitalizmus
Wooo, ez most kicsit kezd úgy hangzani, mint valami elborult összeesküvés elmélet. Elit, nép… Az lesz a következő, hogy akkor a gyíkemberek köztünk járnak? Vagy hogy a védőoltások megölnek? Nyugi. Nem. Illetve sajnos nem, ez nem egy összeesküvés elmélet, pedig tök jó lenne.
És hogy miért nem, ahhoz álljon itt újfent néhány tény egy 2011-es kutatásból, ami 43.000 multinacionális nagyvállalat tőkerészesedéseit vizsgálta. Azt találták, hogy ennek a 43.000 vállalatnak a tőkéje összese 147 megavállalat monstrum között oszlik meg a tulajdoni viszonyok különböző formáinak köszönhetően. Agyzsibbasztó, igaz?
Nézzünk még egy kicsit mélyebbre. Ez a 147 vállalat rendelkezik a 43.000 multi tőkéjének 40 százalékával. A hálózat magját alkotó 147 óriásvállalat pedig 6-7000 olyan embert foglal magába, akik a vállalatok vagyona felett gyakorolnak ellenőrzést. Tehát a népesség hozzávetőlegesen 0,0001%-a rendelkezik a nagyjából 100 billió amerikai dollárnyi vagyon felett. Mivel ez egy 2011-es kutatás volt ne legyenek kétségeink afelől, hogy ez a vagyon azóta sokkal több lett.
De mi lett a versennyel?
Megint emlékezzünk vissza kicsit, hogy mi is volt a neoliberalizmus egyik legfontosabb ígérete? A szabad verseny. Viszont mára, a tőke ilyen szintű centralizáltsága miatt ez már csak jól hangzó szlogen, mintsem realitás. A Disney esete remekül példázza, mi is a baj azzal, ha egy vállalat monopol helyzetbe kerül a maga szegmensében. Ha nincs senki, aki versenybe szállhatna veled, mert neked gyakorlatilag korlátlan pénzügyi erőforrásaid vannak, másoknak meg nem, akkor nincs szükséged rá, hogy adott esetben minőségi tartalmat szolgáltass. Hiszen te vagy az egyetlen piaci szereplő, aki az adott hiányt be tudod tölteni és az emberek úgyis meg fogják venni terméked, mert nem lesz más választásuk. Igen, ennyire fájt a Star Wars…
És ez az eset csak a jéghegy csúcsa, amit a neoliberalizmusnak köszönhetünk. Nemrégiben élőben követhettük végig Chile mélyrepülését is. Chile az 1970-es években, mint első neoliberális gazdaságú ország kezdett kitűnni az amúgy sem túl stabil dél-amerikai színtéren. Meg volt ugye ez a kis diktatúrájuk is ugye Pinochettel, de ennek ellenére a chilei gazdaság szárnyalt és a 2010-es évekre egy elég erős fejlett állammá nőtte ki magát. Aztán jött tavaly a metrójegy emelés, ami olyan szintű megmozdulásokat hozott magával, amiben többen is az életüket vesztették. Csak egy pillanatra gondoljunk bele, hogy milyen komoly társadalmi feszültségek és egyenlőtlenségek lehetnek egy olyan országban, ahol egy ilyen apró dologból ekkora valami lesz.
Hogy mi várható kapitalizmus terén a jövőben, arról sokan sokfélét gondolnak, függően attól, hogy például populista jobboldaliak, vagy idealista balosok. De az biztos, hogy az 50 éve épülő rendszer felszínén repedések kezdtek mutatkozni. És ahogy az occupy mozgalmak szlogene hirdette anno, a 2010-es évek elején: mi vagyunk a 99%. Itt lenne az ideje, hogy ne egy gazdasági és politikai „szuperelit” dobáljon és áldozzon fel minket a piac oltárán, hanem mi csicskítsuk be a piacot, hogy egy mindenki számára élhető és fenntartható világban élhessünk.
A cikksorozat korábbi részei itt érhetők el.
Források:
Comments are closed.