Manapság rengeteg fiatal már meg sem próbál itthon érvényesülni, rögtön külföldön képzeli el az életét, ott próbál szerencsét, mert hogy ott könnyebb. Nem vagyok biztos benne, hogy könnyebb, de abban igen, hogy, ha valaki tesz is a céljai elérése érdekében, akkor annak itthon is megvan az eredménye. Kemény munka nélkül nincsen gyümölcs. A The Sense bloggerén, Dorkán keresztül szeretném illusztrálni, hogy igenis érdemes kitartani a céljaitok mellett, mert itthon is sikerülhetnek, ha igazán akarjátok.
Dorka egy rendkívül céltudatos, erős személyiség, aki tűzön-vízen átmegy, hogy valóra váltsa álmait. Korához képest elért sikerei engem is lenyűgöznek, nagy örömmel készítettem el vele az interjút, amiben pár dolgot elárul nekünk, mivel is van kikövezve a sikerhez vezető út.
Hány éves voltál, mikor eldöntötted, hogy a divattal szeretnél foglalkozni?
Dorka: Talán 5-6, akkor volt az öltöztetőbaba-korszakom, az előregyártottak után magamnak rajzoltam és terveztem őket. Onnantól soha nem is volt mellékvágány.
Mi volt az első emlékezetes lépés a cél érdekében?
D: Hatévesen kezdtem el klasszikus rajzot tanulni, tíz évig folytattam, de a legnagyobb fordulópont talán az volt, hogy 14 évesen nyári gyakorlatot töltöttem S. Hegyi Lucia szalonjában, és rájöttem, hogy egyáltalában nem szeretnék tervezéssel foglalkozni, nem nekem való.
Felsőoktatásban pontosan mit tanultál ki és hol? Úgy gondolod, hogy a tanultak hasznodra váltak vagy csak a papír a fontos?
D: A KREA Művészeti Magániskola stylist szakán tanultam, de nem csináltam végig a három évet. Úgy éreztem, nem tudna annyival többet adni, hogy megérje ott maradnom, inkább élesben szerettem volna gyakorlatot szerezni. Egyébként hihetetlenül hasznosnak és építőnek találtam, nagyon szerettem oda járni, és talán blogolni sem kezdek el, ha nem arra visz az utam. Így most van egy stylist-asszisztensi papírom, ami relatíve hülyén hangzik, mert a stylist-asszisztensek zsákokat cipelnek szakértelem nélkül is, én pedig két évig tanultam divatstylingot, divattörténetet, divattervezést, rajzot, varrást, bemutatószervezést, reklámstylingot és még rengeteg mindent.
Milyen plusz tapasztalataid, tulajdonságaid vannak szerinted, amik előnyödre váltak másokkal szemben, akik a divat világában blogolnak?
D: Ez talán furán hangzik, de az exhibicionizmusom. Amióta betettem a lábam az internetre, valahogy mindig kinőttem magam minden platformon, bármiféle produktum nélkül, megosztóként. Nem gondolkoztam soha azon, hogy miért lennének pont rám kíváncsiak az emberek, mert nem érdekelt. A mai napig csak prezentálom önmagam, bizonyos számomra reális filterezéssel, de már tudatosan és koncepcióval. Sokszor kérdezik fiatal lányok, hogy lehetnének olyan népszerűek, hogy elhívják őket rendezvényekre, vagy kapjanak ruhákat, és soha nem értem ezt a kérdést. Itt a cél nem szentesíti az eszközt, mert semmire nem mennek ilyen motivációval, akkor is szeretned kell amit csinálsz, ha hárman olvassák havonta.
Az elején sokat dolgoztál ingyen?
D: A KREA alatt végig dolgoztam az iskola által biztosított gyakorlatokon, ezzel együtt és ezen kívül dolgoztam magazinnál, filmforgatáson, tv-forgatáson, divatbemutatón, tesztfotózáson és divatfotózáson is, meg szerettem volna ismerni a szakma minden szegmensét. A legkomolyabb a másfél év volt, amit az IM magazinnál töltöttem mint divatszerkesztő-asszisztens. Imádtam, fantasztikus volt a csapat!
Volt, hogy úgy érezted feladod?
D: Nem, soha. Hiába ütköztem falba, mindig tudtam, hogy merre tovább.
Mikor és milyen céllal kezdtél el blogolni?
D: 2009 körül egy kedves tanárom, Kiss Heni bátorított, hogy kezdjem el a blogolást, mert mindig határozott és hangos voltam, és mindig volt véleményem. Az első blogom természetesen hatalmas pofáraesés lett, le is töröltem azonnal. A Style&Dirt gondolata pár hónappal később, egy metróút alatt született, és egy hét múlva már üzemelt is, és két év alatt számomra hihetetlen sikereket ért el. Ugyan egy gusztustalan és kellemetlen történettel vége is lett tavaly nyáron, de már nem bánom, a The Sense jobb, több és szebb. Célom így effektív soha nem volt vele, magától alakult valami naggyá, ez viszont magában hordozza azt, hogy már kifejezetten tudatosan építgetem a jövőjét.
A blogoláson kívül – ami által a közönség számára jelen pillanatban a legismertebb vagy – milyen munkákban vettél/veszel még részt, ami a divattal kapcsolatos?
D: Nincs túl sok említésre méltó dolog, nem találtam meg magam egy munkában sem a divatszakmában. Kifejezetten vállalkozó típus vagyok, képtelen vagyok alkalmazott művészetekkel foglalkozni, vagy hagyományos értelemben vett alkalmazottként dolgozni. Pár videoklipet stylingoltam 2009 körül, ezeket nagyon élveztem, mert ebben a közegben mozogtam anno. Ezenkívül 17 évesen kezdtem az egyedi pólók tervezését és gyártását, ebből nőtte ki magát a The Sense shop is.
A The Sense blog keretein belül webshopot is indítottál. Mit mondanál így utólag, mire kell odafigyelnie annak, aki hasonlóba szeretne belevágni?
D: Elsősorban természetesen arra, hogy minden legálisan működjön a vállalkozásban, de szerintem a legfontosabbak a megbízható emberek, akik ugyanannyira hisznek a projektben, mint te magad. Technikai részről rengeteg mindenhez kell érteni, és nagyon pénzigényes az ilyesmi, így érdemes végiggondolni már az elején, hogy mennyire lehet profitábilis a koncepció, ki tudja-e termelni a saját költségeit, és a visszaforgatható tőkét. Mindenképp kidolgozott marketing- és pénzügyi tervvel kell indítani, és mindent felügyelni. De a legfontosabb, hogy minden pofára esés után fel kell állni.
Hogyan szereztél kapcsolatokat itthon és – ami még érdekesebb – külföldön?
D: Alapvetően szociábilisnek tartom magam – bár nehezen barátkozónak -, így mindig szerettem a buzz közepén lenni, ilyenkor érdemes utánanyúlni a szálaknak. Nem mindig emlékeznek rád az elején (soha), de ha sokszor megemlíted, hogy itt és ott is találkoztatok, akkor egy idő után megjegyeznek. Nem stílusom az „agresszív bekebelezés”, nem tunkolom a névjegykártyám senki miniburgerébe egy bemutatón, de elhiszem, hogy ez is egy metódus. Inkább beszélgetni szeretek, komolyan és mélyebben. A külföldi kapcsolataim egy részét én kerestem meg, a többiekkel pedig rendezvényen találkoztam, és tartjuk a kapcsolatot.
Hány órát dolgozol egy nap?
D: Én osztom be az időmet, ez a legszebb abban, hogy a magam főnöke vagyok. Ha épp sok a dolog, akkor van hogy napi 14 órát, de többnyire 8-10, bár ezt inkább életmódnak, 24/7-nek szoktam mondani.
Hogyan választottak téged a magyarországi GAP nagykövetévé?
D: Erre semmi cirádásat nem tudok válaszolni, megkeresett négyünket a PR-cég, aki képviseli őket.
Mi a legemlékezetesebb és legjobb élményed, amit a munkádnak köszönhetően élhettél meg?
D: Mindenképp a júliusi veronai utazás az Intimissimi divatbemutatójára. Nem ez volt az első nemzetközi bemutató amin részt vettem, viszont az első, ahol kiválasztott bloggerként a szakmai legjobbjaival vehettem részt. Rendkívül sok inspirációt, ihletet, energiát, és motivációt adott.
A mai fiatalok körében igen népszerű, hogy külföldön képzelik el az életüket. Te inkább itthon vagy külföldön szeretnél élni?
D: Szeretnék rengeteget utazni, de hogy hol telepedek le, az azon fog múlni, hogy hol talál meg a szerelem. Én nyitott vagyok mindenre, de Budapestet is nagyon szeretem, meglátjuk!
Milyen terveid, álmaid vannak még a jövőt tekintve?
D: Belevágtam most egy számomra teljesen új munkába, és nagyon izgalmasnak találom, de ezenkívül egy második vállalkozáson is gondolkozom, és a bloggal kapcsolatos hazai és nemzetközi tervek is mozgásba lendültek, szóval mindig vannak nagy álmok, és mindig van miért mosolyogva felkelni!
Ha kíváncsi vagy Dorka blogjára, akkor kattints ide vagy keresd meg a facebook-on.
Webshop
