Biztosan sokunknak szorult már össze a gyomra akkor, amikor a postaládából kivéve kezébe vette az ajánlott küldemény érkezéséről szóló kis cetlit. Nem is azért, mert mondjuk valami hatóságtól, hivataltól jött, hanem pusztán a tény miatt, hogy újra a postára kell menni. Sajnos sem az űrkorszak, sem a 21. század technológiai forradalma nem igazán rengette meg a postahivatalokat, és nem is kell eldugott, kis falvak aprócska hivatalaira gondolni, elég, ha az ember bármelyik budapesti központi kerület postáját meglátogatja. Lehetetlen megközelítés, nincs parkolóhely, igénytelen, koszos bútorzat, kígyózó sorok, türelmetlen emberek, a hivatalban télen hideg, nyáron meleg, kedvetlen, igénytelen kinézetű, motiválatlan alkalmazottak, akikről néha azt gondolhatja az ember, hogy egy végtelen hosszú, munkalassító demonstráción vesznek részt a kiszolgálás sebességét nézve.
A minap egy internetes rendelés csomagkiszállításának meghiúsulása okán én is megtaláltam az értesítőt a postaládámban, és jött a már ismert rossz érzés. Aztán összeszedtem magam, és elindultam a posta felé, ami – ahogyan időközben kiderült – új helyre költözött. Jól kezdődik, apró bosszúság, továbbhajtottam az új címre, ahol nagy meglepetésemre egy vadonatúj, a mai kor építészeti elvárásainak megfelelő, mégis a budaörsi aurába tökéletesen illeszkedő épület fogadott. Ráadásul saját parkolóval, ahová először félve hajtottam be, hiszen ez biztosan csak valami véletlen, hogy földi halandóként nem a szomszédos utcában vagy valami tiltott helyen kell parkolóhelyet keresgélnem, a posta bejáratától minimum 100 méterre. Miután nem zavart el senki a parkolóból, ahol a postai járművek mellett állt néhány civil autó is, kezdtem bizakodni. Még nem voltam biztos benne, hogy jó helyen járok, de egyre bátrabb léptekkel közelítettem meg az új épületet. A fotocellás ajtón (hol van már a nyikorgó, öreg, koszosbarna fa ajtó) belépve aztán még egyet fordult velem a világ. Először is az ott lévő biztonsági őr fogadta és viszonozta a köszönésemet, sőt, néhány ott várakozó ügyfél is mintha rám köszönt volna. Mivel kint iszonyatos hőség volt, rögtön feltűnt a kellemesen hűvös klíma, miközben azon gondolkodtam, miért nem állnak az emberek sorokban a pultok előtt, esetleg a szokásos egysoros – többpultos, vitára hangos szóváltásra okot adó – „de hát annál a pultnál nem állt senki” álnaiv ügyfelekkel. Gyorsan jött a felismerés, itt kérem sorszám alapján hívják az ügyfeleket. Miután sorszámot húztam (persze rosszat, de amikor sorra kerültem, az egységes uniformist viselő hölgy nem elhajtott új sorszámért, hanem kedvesen továbbirányított a helyes pulthoz), leültem a kifogástalan kinézetű, állagú fotelek egyikébe. Aztán a hibás sorszámhúzás okozta apróbb fennakadástól eltekintve gyorsan sorra kerültem, kártyával kifizettem az utánvét díját, már aláírni is csak egyszer kellett a korábbi 4 különféle dokumentum helyett, megkaptam a csomagomat, még viccelődött is velem a hölgy, és távoztam is. Nem tartott az egész tovább 5 percnél, pedig jócskán voltak rajtam kívül várakozók a helységben. Olyan európai, olyan vidám, olyan emberi, és olyan 21. századi volt az egész.
Még most sem ocsúdtam fel egészen a történtek hatása alól, lehet, hogy tényleg csak álom volt az egész. Ma hazafelé ismét arra megyek és megnézem, ott van-e még az álombéli posta. Ha igen, nyugodtan kijelenthetem, hogy a Magyar Posta megérkezett az új évezredbe.
részletek itt: http://www.budaorsinaplo.hu/gazdasag/20130508/atkoltozott-a-posta
