A Black Mirror című sorozat megmutatja nekünk, hogy a technológia nagyon veszélyes lehet, ha nem megfelelően használjuk. Az egekig emelhet, de akár a mélybe is taszíthatja az egész emberiséget.
Egy új fajta megközelítés?
Egy sorozatot legtöbbször a cselekmény vagy a megszokott szereplők tolják előre, akik a többnyire összefüggő epizódokban izgalmas kalandokon mennek keresztül. A történetek elmesélése pedig általánosságban véve megszokottnak titulálható. De vannak a hagyományos recepttől eltérő, a szabályokra némiképp fittyet hányó, a konvenciókkal nem törődő sorozatok is.
Én alapvetően csípem az antológiákat. Kellően egyediek és olyan témákat dolgoznak fel, boncolgatnak és tolnak az arcunkba kíméletlenül, amik meglehetősen kihatnak a mindennapjainkra is.
A britek ebben igazán ütősek tudnak lenni. Sorozatíróik nem mindig ragaszkodnak a főhősöket a teljes sorozat védjegyeként meg kell tartani, mint azt az USA-ban szorgoskodó közeg teszi. Így lényegesen nagyobb alkotói szabadságot kapnak a független események bemutatásában az átlagos sorozatepizódos kommunán belül vagy ahogy a Black Mirror is teszi ezt, kitöltve ezzel akár egy hatvan-hetven perces film játékidejét. A dolog esszenciája a címben is megjelenő görbe tükrön van, ami egy kegyetlenül kíméletlen, igaz és őszinte képet tár elénk a nagyon is közeli jövő digitális valóságáról.
Honnan indultunk?
Az alapötlet Charlie Brooker fejéből pattant ki. Charlie a producerkedés és forgatókönyvírás mellett humoristaként, kritikuskánt és televíziós műsorvezetőként is tevékenykedik. A 2011-ben indult antológiasorozat évadainak egyes részeit nem összefüggő események adják. A sorozat a Channel 4-en indult, de a második évad után a Netflix megvette a jogokat és a harmadik évad óta már ők sugározzák.
Az alkotó azzal adta meg a sorozat fókuszát, hogy egy nagy görbe tükröt rakott elénk, ezzel is bizonyítva, hogy a cenzúra sohasem képes elpusztítani a gondolkodás és a véleményalkotás szabadságát. A Black Mirrort nevezhetjük akár egyfajta lexikonnak is, ami leginkább a mostani világunkra jellemző médiazabálást, mint életvitel irányzatot veszi górcső alá, és amiben egy rettenetes új világ vészjósló képe jelenik meg.
A jövő tényleg félelmetes?
Maga a gondolatébresztés, és az eléggé kellemetlen konklúziókra is vezető események kivétel nélkül igényes képi világban, rutinos rendezésben látnak napvilágot. Nem is beszélve arról, hogy általában igen komoly színészi teljesítménnyel teszik ezt meg. Az eseménysorok fókuszában a technológiai előrehaladás és annak az individuumra, valamint a teljes emberiségre gyakorolt hatása áll. Az alkotó szerint a technológia gyakorlatilag egy erős függőséget okozó gyógyszer, drog. De várjunk csak! Akkor mik is pontosan a mellékhatásai?
Maga a fekete tükör nem más, mint az a különféle kijelzők – mobiltelefonok, notebook-ok, tévéképernyők -, amik mára a mindennapjaink nélkülözhetetlen részévé váltak.
Na, de mit ad nekünk az 5. évad?
Charlie Brooker még mindig fáradhatatlanul jeles minőségben tárja fel előttünk a korunk technológiáinak veszélyeit. A Striking Vipers című részben egy családfő (Anthony Mackie) és egy haverja (Yahya Abdul Mateen II) felfedezik, hogy egy virtuális valóságban játszódó verekedős, Tekken-szerű videójáték valójában egyedülálló és megismételhetetlen szexuális élményt nyújt.
A második részben, a Smithereensben egy elkeseredett Uber sofőr (Andrew Scott) igyekszik elérni egy közösségi oldal Zuckerbergjét (Topher Grace), és elmondani neki, hogy alapvetően nem a technológia rossz, hanem az azt nem megfelelően használó emberek teszik azzá.
Az utolsó epizódban, a Rachel, Jack és Ashley Tooban, pedig egy depressziós popsztár (Miley Cyrus) mesterséges intelligenciával felruházott robotja forgatja fel egy tinilány életét.
Itt olvashatsz bővebben az 5. évadról>>
Comments are closed.