A minap az önkormányzati lapban olvastam, hogy egy helyi képviselő azzal büszkélkedett, hogy a lakótelepünkön olyan ösvényeket köveztek le, amit már amúgy is kitapostak az emberek. Ha jól emlékszem, „dán módszernek” hívták, én pedig elgondolkodtam, hogy nem ez lenne a természetes?
Kép: szeged.hu
Valahogy mindig oda kerülünk, hogy valami megtervezésekor – legyen szó járdák nyomvonaláról vagy website usabilityről – sok döntéshozó hozzáállása, hogy „na majd mi megmondjuk, hogy lesz”. Az alapállás az, hogy majd a tanult, az okos emberek jobban tudják, hogy kellene viselkedniük a felhasználóknak, és ha ne adj’ Isten, nem így tesznek (márpedig általában nem), akkor persze a felhasználók hülyék.
Néhány hónapja olvastam, hogy a BME-nél az egyetem egyik épületétől a buszmegállóig egy kisebb bokros-füves részen át vezetett a legrövidebb út, a „hivatalos” pedig nemcsak hosszabb volt, de még lépcsőzni is kellett. A hallgatók hivatalos kérelmet adtak be, hogy kövezzék le a kis kitaposott ösvényt, így szentesítve a kialakult gyakorlatot. A vezetés viszont nemhogy nem teljesítette, de még valami korlátot is odatett, hogy ne lehessen átvágni. Megint az erő használata az ész helyett…
Ezek az „okosabb” döntéshozók általában nem tudják elfogadni, hogy az emberek nem úgy viselkednek, ahogy ők kitalálták, de azt látják, hogy a szuperül kitalált rendszerük nem működik: ilyenkor jön az edukálás, az áttervezés (ami sokszor állatorvosi lovat szül). Nem lenne érdemesebb ezt az energiát inkább előzetes kutatásba, felmérésbe fektetni?
Kép: UX Magazin / pictochart.com
Szerintem igen. Minden tervezési folyamatot érdemes azzal kezdeni, hogy megnézzük, hogy az emberek korábban „milyen ösvényt tapostak ki”, korábbi viselkedésük alapján mi a valószínűsíthető. Ez pedig egyszerre igaz járdákra vagy egy website UX megtervezésekor.
Miközben a cikken gondolkodtam, az Instagramon megláttam ezt a képet: nem kell állandóan szembe úszni az árral, sokszor elég csak szentesíteni a kialakult gyakorlatot 🙂
Kép: @rakoalex / Instagram
